SZENTESI ZÖLDI LÁSZLÓ

Az Ignotus-doktrína

Megjelenés: Magyar Demokrata, 2017/47. szám, 2017. 11. 17.

Olvasom, olvasgatom Raffay Ernő friss könyvét (Ady Endre és a Nyugat), és benne a száz éve megesett nagy botrányt, Octavian Goga román költő vitáját a Nyugat körével, jelesül Ady Endrével és barátaival.

Történt pedig, hogy Goga egy cikkében a magyar irodalmat zsidó hódoltsági területként ábrázolta, mondván, a nemzeti ízlés és stílus valamilyen furcsa katyvasszá alakult, amelyben Budapest és annak összeszaladt népe a felelős, ők termelték ki a parvenü írókat, akik terjesztik a gyökértelen, idegen, kozmopolita szellemet. A cikkre többen reagáltak, maga Ady Endre is. Más lapra tartozik, hogy némi öntömjénezésen kívül érdemi cáfolatot nem adott semmire.

Megszólalt a vitában Ignotus, a Nyugat főszerkesztője és alighanem legfontosabb embere is. Amit Gogának válaszolt, a XXI. századból visszakandikálva is módfelett tanulságos, hiszen bepillantást enged a kozmopolita liberálisok gondolkodásmódjába. Amely mellesleg száz év alatt jottányit sem változott. Nevezzük el némileg önkényesen tehát Ignotus-doktrínának, és nézzük meg, hogyan vitatkoznak a kozmopoliták, ha találva érzik magukat és süllyedni látják a hajót. Lássuk Ignotus 1913. március 2-án, a budapesti Nemzeti Színház Nyugat-matinéján elmondott előadásának részleteit. Olvassuk figyelemmel, és próbáljunk válaszolni az alábbi kérdésre: kiismerhető és tovább él-e a liberális-kozmopolita doktrína, vagy sem?

Első pont: ha a magad tehetségével nem büszkélkedhetsz, tolj magad előtt néhány általad megfizetett magyar tehetséget, hivatkozz rájuk, mintha őket is megtámadták volna, nemcsak téged.

„Tanulmányának megjelenése óta Goga Oktávián itt fennjárt Budapesten, s nagy politikai elfoglaltsága közepette módját ejtette, hogy megismerkedjék, és – azt hiszem – összebarátkozzék velünk –, én legalább, noha éppen engem tisztel meg azzal, hogy irodalmunk ghettóiságát rólam mintázza meg, őszinte barátságot érzek e meleg és színes intellektus iránt, s nem gondolnám, hogy ő viszont közömbösen vált volna el teszem Adytól, Babitstól, Móricz Zsigmondtól, kikkel összetalálkozott. E neveket szándékosan emelem ki, s mondhatnék melléjük még egy csomó tisztelt és érdemes nevet, mely magában véve is felelet arra, vajon csakugyan annyira semita irodalom-e a mai magyar irodalom.”

Második pont: jól megkevered a kártyát, ha éket versz olyan magyar szellemi teljesítmények közé, amelyekben eredetileg nincs ellentét.

„Semmi joga nincs a román politikai esztétikának – bármily kellemes volna igényei számára – a magyarságot hozzászorítani a Petőfi juhászának színvonalához, aki nagyot üt botjával a szamár fejére. Bizonyára: ez a vers gyönyörű vers, ez a juhász tipikusan magyar, de nem látom át, hogy az ő gesztusa mért volna magyarabb, mint azé a Széchenyié volt, ki egy úri gesztussal lánchidat parancsolt Pestről Budára, s nem látom át, hogy a Széchenyi emlékezete vers mért volna kevésbé magyar, mint a Megy a juhász a szamáron című kis kép?”

Harmadik pont: egyszerűen parasztozd le a vitapartneredet, magadat pedig ábrázold nyitott, civilizált emberként!

„Sajnos, nem értek annyira románul (leg­alább ma még nem, de Goga Oktávián megérdemli, hogy kedvéért megtanuljak), mondom, nem tudom megítélni, mennyire sikerül Goga Oktáviánnak politikai eltökéltségből úgy lefokozni érdeklődését, hogy költészete meg tudjon maradni abban a paraszti világnézetben, melyet egyedül hajlandó igaz románnak vagy igaz magyarnak elismerni.”

Negyedik pont: olyan, hogy magyar, igazából nem létezik. Illetve minden és mindenki magyar, akit – jól kitapintható érdekek mentén – annak akarsz láttatni.

„Ha nem a politika pápaszemén át nézné a mi világunkat, hanem a költőnek szemével nézne egyenesen a szemünkbe: éppúgy megismerné mindannyiunk tekintetén a magyart, mint ahogy én Párizsban, Londonban vagy New Yorkban ezer közül megismerem, éppen a tekintetén, legyen bár ez a magyar sváb vagy zsidó vagy éppen román, sőt legyen az maga Goga Oktávián.”

Ötödik pont: egyetlen népnek sincs jellege, ha azonban izraelita lelki, szellemi muníciót kap, azonnal gyarapodik, így nyilván már van, lesz jellege.

„A mi chauvinjeink is próbálkoztak a mai magyar irodalom lezsidózásával, de hamar abbahagyták, mert nevetségben maradtak vele. Nevetségben azért, mert éppen a művészet a fajiság birodalma lévén: a zsidó fajiság semmivel sem alábbvaló benne akár a román, akár a francia, akár a magyar fajiságnál – s nevetségben azért, mert a zsidó elvegyülés éppoly meg­gyarapodása a magyar irodalmiságnak, mint a Disraeli politikája volt az angol fajiságnak.”

Hatodik pont: aki erkölcsi aggályokat fogalmaz meg, az irigy és soviniszta.

„Hölgyeim és uraim, az élet egyéb terein tapasztalhatják, hogy a tehetetlenség szívesen búvik például az erkölcs mögé, mert magával is el szeretné hitetni, hogy az ő silány irigysége voltaképp nemes felháborodás. Fiat iustitia, pereat mundus (Legyen igazság, még ha belepusztul is a világ – a szerk.): ezt a jelszót csak szadista találhatta ki, s a chauvinizmus mindig a féltékenységnek formulája.”

Hetedik pont: a magyar konzervatív oldal idejétmúlt, ósdi, halott eszményekbe kapaszkodik. Hogy ki a magyar, azt majd te mondod meg, mert felsőbbrendű, intelligensebb lény vagy.

„Hát mi magyar, ha nem az, amit mi csinálunk? Tán az ő irodalmuk, mely évek óta egy nevet, egy jelenséget, egy új adalékot nem szolgáltat a magyar irodalom folyamatosságához? Mit tudnak ők önöknek adni, ha eltiltják érzésüket a mi munkánktól? Azt a semmit, amit csinálnak? Azt az alacsonyrendűséget, melybe a múlt nagy alakjait és nagy alkotásait skatulyázzák hozzá a maguk értetlenségéhez? Berzsenyi, Vörösmarty, Arany János – olvassák el, amit ezekről a nagyokról írnak –, lehetetlen, hogy lelkükben fel ne keljen a kérdés: ugyan mi tetszhetik ezeknek Berzsenyin, Vörösmartyn meg Arany Jánoson?!”

Nyolcadik pont: kapcsold össze a modernség és a hazaszeretet ügyét, akkor úgy tűnik majd, mintha csak neked lenne jogod aggódni a nemzet jövője miatt.

„Távol áll tőlünk a hízelkedés, s a nemzetnek, melyet szeretünk, s melynek hibái a mi hibáink is, e hibáit éppúgy látjuk, mint erényeit s nagy tulajdonságait. De nem chauvin elfogultság, ha tartunk nemzetünk méltóságára – s e méltóság nevében kell tiltakoznunk a komédiázás ellen, mely a tehetetlenséget, a gondolattalanságot, a világtól való elmaradtságot s a hevület nélkül való betűrágást, vagyis azt, amivé nálunk az Eötvös Józsefek, a Szalay Lászlók, az Arany Jánosok s a Gyulai Pálok akadémikussága lesorvadt: azt akarja megtenni magyarnak s egyedül magyarnak.”

Kilencedik pont: hintsd el, hogy ha téged és barátaidat kivonnának a magyar kultúrából, nem maradna más, csak bőgatya és fütyülős barack.

„Az öt év, melynek során önök velünk tartottak: halk kezdeteivel, zajos és fényes győzelmével s mostani csendes magától értetődésével: állandó bevezetés majd mindenhez – merem mondani, hogy majd mindenhez –, ami ma nálunk irodalom, mivel – ezt is merem mondani – alig van irodalom számba vehető újabb magyar irodalmi termék, ami kézen-közön össze ne függene a mi mozgalmunkkal, annak fő, szinte egyetlen programpontjával, hogy föltétlen tisztelet adassék minden írónak, ki tiszteletet ád az írásnak.”