„A nagyváradi ősök szelleme –

 Rienzi és unokái, avagy: moral insanity a múltban és a jelenben

A múlt század folyamán mesterségesen létrehozott és fenntartott, minden porcikájában művi Ady-kultusz, valamint a szintén mesterségesen kialakított és a mai napig folytatott negatív Csinszka-megközelítés elsődleges fenntartói, illetve továbbvivői jelenleg – akárcsak a múltban – azok az elsősorban migránsleszármazottakból álló fiúk-lányok, akik most, a XXI. században is tűzzel-vassal mindent megtesznek azért, hogy Boncza Berta hitelét mind emberileg, mind költőnőként, azaz szakmailag rontsák.   

Hallom, hogy Ady egykori nagyváradi, zsidó nemzetiségű és keresztény lotyóinak a világ minden tájára elszármazott és Nagyváradon élő leszármazottai jelenleg is nagy előszeretettel ápolják Adyt, igaz, ők már nem abban a formában, ahogyan őseik tették, s ezt bizonyára nagyon sajnálják is szegénykék, hiszen nekik már csak az Ady emberi, illetve szakmai feddhetetlenségét hangoztató mesterséges Ady-kultusz tisztességtelen és agresszív módon való fenntartása maradt.

Nagyvárad, az Ady Endrét Nagyváradon körülvevő társaság (férfiak és nők egyaránt) igen káros hatással voltak Ady Endrére, mind emberi, mind erkölcsi, mind szellemi, mind szakmai értelemben. Mindez Raffay Ernő első Ady Endréről szóló kötetének[1] Nagyvárad, Ady megrontója című fejezetében[2] bővebben kifejtésre kerül.

Benedek István Ady Endre szerelmei és házassága című könyvében is találkozhatunk néhány (hiszen a felsorolás nyilván a teljesség igénye nélkül volt csak kivitelezhető), Ady Endrével valaha szorosabb kapcsolatot fenntartó, nem magyar származású nagyváradi „úrhölgy” nevével.

Közöttük is volt azonban egy, aki talán a legfontosabb szerepet töltötte be Ady életében és szó szerint halálában is, ugyanis Ady tőle kapta el a vérbajt, neki „köszönhetően” vált a „halál rokonává”. A költőnek ez a „nagyváradi keresztanyja” Rienzi Mária volt. Benedek István a következőket írja Rienzi és Ady kapcsolatáról:

„Egészen más természetű kapcsolata volt a varieté-énekes Rienzi Máriával, ugyancsak 1902 második felében. Az ország különböző, de mindig alacsonyrendű pódiumain lépett föl, rendkívül közönséges és ízléstelen énekszámokkal, melyeknek nem a szellemessége, hanem az obszcenitása hozta a sikert. Valaha szép lehetett, de az italozástól, fölfokozott éjszakai élettől és az előrehaladott vérbajtól korán öregedett, erotikája mindazonáltal fiatalos maradt. Az a pár hónap, vagy talán fél év, amit Adyval együtt töltött, a szexuális eksztázis korszaka volt. Noha Rienzi jó pár évvel idősebb volt a költőnél, erotomániájával minden energiát kifacsart belőle. Ady pár hónapig élvezte ezt a Vénusz-barlangszerű orgiás életmódot, és szemmel láthatólag elveszítette józan ítélőképességét: idealizálta a már lecsúszófélben lévő, megkopott és hangját vesztett, rekedt és közönséges énekesnőt. Nem vette észre sem az erkölcsi, sem a művészi érték hiányát. A helyzet akkor vált botrányossá, amikor a váradi színházban előadásra került Ady egyetlen színdarabja, s ő a bemutatón a szerzői páholyban a »brettli-énekesnővel« jelent meg. A polgári közönség, amely a kabaréban jól szórakozott Rienzi ordenáréságán, ezt a polgárhökkentő »arcátlanságot« nem bocsátotta meg.

Hozzájárult ehhez, hogy a Nagyváradi Napló ugyanekkor közölte – vezércikk helyett – Adynak azt a versét, amely később Az én menyasszonyom címmel vált közismertté:

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,

De elkisérjen egész a síromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:

»Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.«

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,

Csak a szívébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:

Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:

Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán nyerjünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:

Borúljon rám és óvjon átkarolva. – (stb.)

                                                                  (Fantom)

Az a különös, hogy a Fantom nem a Rienzi-korszakban íródott, és korábban már legalább kétszer megjelent, nem keltve semmi föltűnést. Most azonban mindenki – tán maga Ady is – Rienzire vonatkoztatta, és egész legendakör alakult ki az Ady – Rienzi »botrány« körül. Legelterjedtebb, bár egyáltalán nem bizonyítható verzió szerint az újság sorozatban kapta a tiltakozó leveleket, sőt többen lemondták az előfizetést. Fehér Dezsőt, a Nagyváradi Napló tulajdonosát ez nem zavarta: azon kevesek közé tartozott, akik Adyban már fölismerték a költő-zsenit, akinek mindent szabad.

Mindent szabad írni – de nem szabad magát tönkretenni.

Fehér Dezsőék látták, hogy a Rienzi-kapcsolat a költő egészségét veszélyezteti – a tényleges veszélyről: a vérbajos fertőzésről egyelőre nem volt tudomásuk –, és azt is látták, hogy a költő már szívesen szabadulna a terhes szerelmi viszonytól, csak nincs ereje a szakításhoz, tehát »eldugták« a közeli Püspökfürdőre, ahol máskor is szívesen pihent. Erre azonban most nem sok ideje maradt: az énekesnő fölkutatta, és beköltözött a mellette lévő szobába.

Az ősz folyamán Rienzi pesti szerződést kapott, ezzel a viszony megszakadt. A későbbiekben néha még találkoztak, majd az asszony férjhez ment egy artistához. Tizenhárom évvel élte túl Adyt, a lipótmezei elmegyógyintézetben halt meg, nyilván paralízisben.

Valószínű, hogy tőle kapta el Ady a vérbajt.”[3]

Rienzi persze „csak egy volt” Ady „nagyváradi szellemi keresztanyái” közül, viszont az tény, és a múltban is mindenki számára köztudott volt, hogy Ady többi nagyváradi barátnője szintén Rienzi szintjén mozgott, mind erkölcsi, mind szellemi értelemben.

Többek között azért is idéztem be ide Benedek István szavait, mert igen furcsának találom, hogy az egész életében erkölcstelen nőügyeiről, alpári botrányairól ismert Ady Endréről manapság bizonyos körökben nem szabad kimondani az igazságot: hogy Ady egy züllött botrányhős volt, aki saját korában inkább volt nevezetes mindezekről, valamint a hazaárulás fogalmát minden szempontból kimerítő, antiklerikális publicisztikájáról, mint „eget rengető tehetségéről”.

Igen érdekes, mi több, egyenesen nevetséges, hogy amennyiben valaki ki meri mondani az Ady Endrével kapcsolatos igazságot – és igen, itt, jelen esetben csak egyetlen igazság létezik – azt éppen a züllött, gátlástalan Ady Endre hódolói bírálják bulváros hangnemmel, költő-gyalázással.

Miközben észre sem veszik, hogy saját maguknak mondanak ellent, hiszen aki Ady Endre életrajzát jól ismeri, annak tudnia kellene, hogy a feltűnési viszketegségben szenvedő, züllött életmódot folytató, a moral insanity kategóriájába tartozó „zseni-költő” élete gyakorlatilag bulvár-botrányok sorozata volt. Ady így, ilyen gátlástalanul, ízléstelenül élt, saját korában erről volt híres.

A mai napig ott van a köztudatban: „Ady, a zseni”, „Adynak mindent szabad”. Jól tudjuk, kik azok, akik szándékosan fenntartják ezt a kultuszt, és azt is tudjuk, mit akarnak.

Annál is inkább tudjuk, mert nyilvánvalóan fontos szegmense az Ady-kultusszal kéz a kézben járó férfikultusznak, hogy leglelkiismeretesebb ápolói, s ezzel együtt fenntartói nőneműek, méghozzá legtöbbször a férfikultusz középpontjába állított férfihez közel álló nőre féltékeny és irigy nők.

Benedek István külön felhívta rá a figyelmet, hogy a Csinszkára mindig is féltékeny Dénes Zsófia ontotta magából az Adyt emberileg és szakmailag egyaránt dicsőítő, Boncza Bertát pedig (szintén mind emberileg, mind szakmailag) negatív színben feltüntető írásokat, melyekkel nem mellesleg arról is igyekezett meggyőzni az utókort, hogy Adynak ő, Dénes Zsófia volt az egyetlen, legnagyobb szerelme. Mindemellett pedig – mit ad Isten – Boncza Berta írásainak megjelenését Dénes fél évszázadon át szándékosan meggátolta:        

„Egyetlen előnye Csinszka fölött Dénes Zsófiának az volt, hogy túlélte őt, és holta után azt írt róla, amit akart, a maga nevében is, Ady Lajosné és Fehér Dezsőné nevében is, akiket szintén túlélt, vallomásaikat tehát a maga szája íze szerint fogalmazhatta meg. És: ötven évig megakadályozhatta Csinszka hátrahagyott írásainak a megjelenését.”[4] – írja Benedek István, aki a következőképpen folytatja Dénes Zsófiának az Ady-kultuszt minden körülmények között és mindenáron fenntartó, s ezzel együtt a negatív Csinszka-kultuszt tudatosan kialakító, Boncza Berta életművének jelentőségét szándékosan elhallgató tevékenységének leírását:

„Dénes Zsófia is megpróbált örökké élni, de csak százkét évig sikerült. Ezalatt igyekezett Csinszka rönomméját  rontani, nagyon ügyesen: mintha dicsérné. Az a különös sors jutott osztályrészéül, hogy miután dúsgazdag polgár létére megrögzött kommunista volt és maradt, 1945 után – amikor azt hitte: végre eljött az ideje – mint politikailag megbízhatatlant félreállították. A legokosabbat tette, amit ebben a helyzetben tehetett: Adyval kapcsolatos emlékeit dolgozta föl, oly szuggesztíven, hogy a végén ha más nem, ő mindenestre hitte, hogy Ady egyetlen nőt sem szeretett annyira, mint őt.”[5]

Jól példázza többek között a Dénes Zsófiából Csinszka felé ömlő gyűlöletáradatot, hogy Dénes az Élet helyett órák 1980-as kiadásához írt, Az új kiadáshoz: Az utolsó szó jogán címet viselő bevezetőjében például a következőképpen nyilatkozik Boncza Bertáról: „De mindennek a teteje, hogy az »Ady-kutatásban részt vevők munkaközössége« megerősítette: »Ez a csodálatos nő Ady Endrének nem csupán a felesége, hanem valósággal a társszerzője volt. Király ennek nevezi.« Volt valaha is olyan zseninek, mint Ady – bármilyen tekintetben –, társzerzője? Adynak! (…)”[6]

Miről van itt tehát valójában szó? Mi itt a valódi cél? Elhallgattatni, megfélemlíteni, lejáratni. Kiirtani az igazságnak még írmagját is. Ez itt a cél, kérem szépen. Az agresszíven Csinszka-ellenes, Robotos Imre, Dénes Zsófia, Földessy Gyula-féle (s még sorolhatnánk itt bőven neveket) szemléletet, vagyis Csinszka ellenségeinek szemléletét jelenleg is ápoló és tovább folytató körökről: az Ady-kultusz, s ezzel együtt a negatív Csinszka-kép fenntartóiról. Ezek meg vannak őrülve, ha valaki ki meri mondani az igazságot. Egyszerűen nem bírják elviselni. Üvöltenek a fájdalomtól, mint a fába szorult féreg. Valószínűleg azért is, mert bizony jól érzik, nem fognak tudni orvosságot, nyugalmat lelni, lesz ez még sokkal rosszabb is.

Jellemüket semmiképpen nem dicséri, hogy arra is képtelenek, hogy támadásaikat tisztességesen hajtsák végre: a másikkal szemtől szembe gyáva módon bebújnak odúikba, majd, mikor pedig hátat fordítottak nekik, aljas, tisztességtelen módon, tisztességtelen eszközökkel hátba szúrják azt, aki ki merte mondani az igazságot.

Minderről egy bibliai idézet jut eszembe, a Jelenések könyvéből, mely a következőképpen hangzik:

„A gyáváknak pedig és hitetleneknek, és útálatosoknak és gyilkosoknak, és paráznáknak és bűbájosoknak, és bálványimádóknak és minden hazugoknak, azoknak része a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz, a mi a második halál.”

(Jelenések könyve 21,8)