Ez a cikk amiatt fontos, mert megmutatja, hogy egy, a vonatkozó törvények szerint, költségvetési pénzből működő intézményben hogyan és mi módon korlátozzák (egyéni érdekek és más szempontok alapján) a tudományos kutatás szabadságát.

Egy olyan intézményben – a Petőfi Irodalmi Múzeumban –, amelyben napjainkban egyes, „Budapest keletén” tevékenykedő szabadkőműves páholyok működnek. (Ez utóbbi témakörre blogomban még visszatérek. R. E.)

„Jelige: az evangélikus élet összes árnyalata

Avagy a Petőfi Irodalmi Múzeumról

Tulajdonképpen évek óta érlelődött bennem, hogy közzétegyem a Petőfi Irodalmi Múzeumról kutatóként és szerzőként szerzett tapasztalataimat, de mindeddig halasztgattam ezt, hiszen az intézményben őrzött irat-és képanyagra munkáim során szükségem volt (vagyis lett volna), ezért igyekeztem elkerülni mindennemű konfliktust. Azonban most a pohár betelt. Ettől kezdve nem vagyok hajlandó az említett intézményben jelenleg is gyakorolt kommunista diktatórikus módszereket elviselni, valamint azokat titokban tartani.

Első Csinszka-kötetem készítésekor segítségért fordultam a Petőfi Irodalmi Múzeum Művészeti Tárához, hiszen eddig ismeretlen Boncza Berta fotók után kutattam, gondoltam, talán tudnak segíteni nekem. A katalógust meg is tekinthettem, látszólag minden rendben zajlott, ezért nagy örömmel vártam, hogy megírhassam az intézmény akkori főigazgatójának, E. Csorba Csilla asszonynak a levelet, melyben a felkutatott fényképek kötetben való közléséhez megkérem az engedélyt. Amikor láttam, hogy telnek-múlnak a napok, és nem érkezik semmilyen válasz, már kezdtem gyanakodni, hogy itt valami nagy probléma van. Tévedés ne essék: tudom jól, hogy az ilyen jellegű intézményektől nem várhatom el, hogy egyik percben elküldök egy levelet, s a másik percben már ott is teremjen a válasz az e-mail fiókomban, hiszen ezernyi más elintéznivaló dolguk van. De kérem, ne tegyünk úgy, mintha a postagalambok korában élnénk! Ma már az internet világában élünk, mindenki az e-mailjei, közösségi oldalai előtt ül naphosszat, ne mondják már nekem, hogy kb. két hétbe telik, mire sikerül egy válasz e-mailt elküldeni. Gondolom, ez is úgy működik, mint minden más, hogy akit nem akarunk hátráltatni, annak a lehető leghamarabb válaszolunk, akit pedig hátráltatni akarunk, az meg csak várjon. Mert az én esetemben bizony ez történt. Már pár nap is igen sokat jelent egy könyvkészítés során, nemhogy majdnem két hét, mellyel munkámat s azzal együtt első könyvem megjelenését – mivel közlési engedélyre vártam – igencsak késleltették.

Az imént elmondottakat, vagyis, hogy a hátráltatás volt a cél, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy rossz sejtésem sajnos beigazolódott: nagyjából két hét múlva kaptam meg a főigazgató asszony válaszát, mely bizony igencsak meglepett. Az állt benne ugyanis, hogy – mivel ők a múzeum, ők őrzik ezt az anyagot – az „ismeretlen” fotókat ők szeretnék majd kiadni, nekem marad elegendő még így is.

Igen, csak ez a válasz azért tekinthető gyakorlatilag szakmai jellegű gyilkosságnak, mert épp pont az „ismeretlenek” lettek volna érdekesek az én életrajzi nagymonográfiám – mely ráadásul életem első könyve volt – szempontjából. Olyan felvételeket, melyeket ezer helyen leközöltek már, mi értelme lenne közölni? Nyilván nekik lett volna értelme, hiszen ezzel az én kötetem tudományos minőségét és színvonalát kívánták rontani: úgy gondolták, én közöljek csak olyan képeket, melyek már mindenhol megjelentek, majd ők közlik a tudományos kuriózumokat. Mégis, milyen jogon? Vajon keresztényi volt ez a velem, mint első könyves szerzővel szemben tanúsított hozzáállás a Petőfi Irodalmi Múzeum részéről?

Mi is történt tehát itt valójában? A Petőfi Irodalmi Múzeum – azon a címen, hogy „ők a múzeum” – az elvileg a nemzet közkincsét képező anyagot nem engedte közölni az általam megjelentetni kívánt Csinszka-kötetben. Én az egyetemen hallgattam muzeológiát, azonban olyanról nem tudok, hogy egy múzeum ilyet törvényesen megtehet-e. Éppen ezért felkerestem levélben egykori egyik kedvenc tanárnőmet, akitől az egyetemen muzeológiából vizsgáztam, s egyébként ő maga is múzeumban dolgozik, hogy ha van rá mód, segítsen nekem valamit ebben a nehéz helyzetben, vajon ilyenkor mi a teendő, megengedhet-e magának ilyet egy múzeum? Ez a tanárnő (akit most név szerint nem említek, bár megtehetném, de nekem – egyesekkel ellentétben, akik engem név szerint, az internet adta lehetőségeket gátlástalanul kihasználva, nyilvánosan mocskolnak és lejáratnak – nem a nyilvános mocskolódás és lejáratás a célom, csak az igazság leírása) a mai napig nem válaszolt nekem, s már miután elküldtem neki a levelet, erősen gyanakodtam arra, hogy nem is fog, hiszen ki tudja, még az is lehet, személyes ismerőse a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársainak. Végül is, mit képzeltem én, hogy majd egykori tanárom segíteni fog volt tanítványának? Nem is értem, hogy gondoltam… Mindig is mondták nekem, hogy túl naiv vagyok, s ezt sajnos újra és újra beigazolódni látom. No, de térjünk vissza a Petőfi Irodalmi Múzeum módszereihez, ne kalandozzunk el…!

Miután az általam mindig is nagyra tartott, szeretett és tisztelt muzeológia-tanárnőmtől semmilyen segítséget nem kaptam, és kiszolgáltatott helyzetemből adódóan egyébként sem tehettem mást, a főigazgató asszony diktatúrájának engedelmeskedve megírtam neki a válaszlevelet, melyben felsoroltam, mely képek közléséhez ragaszkodom. Így történt, hogy első Csinszka-kötetembe csupán kb. maximum FELE került bele azoknak a fotóknak, melyeket eredetileg közölni szerettem volna benne.

Zárójelben jegyzem meg, hogy Boncza Berta édesanyjáról is közölni szerettem volna egy fotót, de arra hivatkozva, hogy „azon a képen nem biztos, hogy Boncza Berta édesanyja szerepel”, a főigazgató asszony egy további, általam közlésre kijelölt képet szintén nem engedett közölni kötetemben, s ennek az a külön érdekessége, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum egyik kiadványában az a kép is benne van! Úgy tűnik, az ő esetükben nem okozott problémát, kit is ábrázol az a kép valójában…

Tehát a Petőfi Irodalmi Múzeum engem a kezdetektől nem szível, ez nyilvánvaló. Első kötetem kapcsán akárhová mentem segítségért, akárhonnan kértem közlési engedélyt, mindenhonnan megkaptam. Egyedül a Petőfi Irodalmi Múzeum gátolt engem kutatásaim során. De itt ennek a történetnek még koránt sincs vége, mi több, valójában csak most kezdődik.

Én ennek a kutatásnak a során a Petőfi Irodalmi Múzeum Művészeti Tárában megláttam egy eddig ismeretlen fotót Boncza Bertáról, s eszembe jutott, hogy ez a kép pont passzolna a Csinszkáról szóló életrajzi kötetem borítójára. Első, E. Csorba Csilla főigazgató asszonynak írt levelemben azt is megírtam, hogy ezt a fotót szeretném a kötet borítójára. Azért volt szükség arra, hogy kiemeljem, melyik fotót szeretném borítóképnek, mert a Petőfi Irodalmi Múzeum a borítókép közlését jóval drágábban méri még az átlagos, a könyv belsejében előforduló képek közlési díjánál is (pedig aztán azért sem két fillért kér). Az általam kiválasztott, könyvemre borítóképnek szánt fotóval kapcsolatban a főigazgató asszony a következő választ adta nekem: ez a fotó az ő kiadványuk borítóján lesz, én válasszak egy másikat. Kicsit sem volt feltűnő, hogy mikor bent voltam náluk a Művészeti Tárban, az említett fotóról már akkor megjegyeztem, hogy azt borítóra szeretném, mivel annyira kérdezgették a borítóképet az árra hivatkozva. Valamiért úgy érzem – és szerintem jogosan – hogy itt a borítóképet illetően is egy borzasztóan tisztességtelen eljárás történt a Petőfi Irodalmi Múzeum részéről velem szemben. Azért került az a borítókép első Csinszka-kötetem elejére, amit most az Olvasó ott láthat, mert a Petőfi Irodalmi Múzeum azt engedélyezte borítóra tenni, s azt a borítóképnek szánt képet, amit eredetileg kinéztem könyvem elejére, ők – mert ők tisztességtelen módon az első közlés jogát fenntartották maguknak akár borítón, akár belső oldalon – felhasználták a saját kiadványuk borítójára.

Milyen eljárás ez egy kutató-szerzővel szemben? Mert nem keresztényi, nem sportszerű és nem is tisztességes, úgy vélem. Ha bizonyítani tudnám ezt a megállapítást, még ötletlopásnak is nevezhetném, amit a Petőfi Irodalmi Múzeum Munkatársai velem szemben elkövettek, de könnyen lehet, már önmagában az általam eredetileg borítóképnek szánt fotó kapcsán kialakult helyzet, melyet imént vázoltam, bizonyítja, mi is történt itt valójában: ötletlopás.

Engem mindez a régi kommunista rendszerre – melyben szerencsére koromnál fogva nem éltem ugyan, de hallottam róla eleget, és sajnos ugyanezt a rendszert jelenleg is, például a Petőfi Irodalmi Múzeum részéről saját bőrömön is tapasztalom – emlékeztet. De még a középkori első éjszaka joga is visszaköszön számomra a Petőfi Irodalmi Múzeum eljárását illetően: én vagyok a földesúr, enyém az első éjszaka joga, még most is, a XXI. században??

A könyvben szereplő, a Petőfi Irodalmi Múzeumból származó képekért összesen 101. 195 Ft-ot fizetett kiadóm összesen, úgy, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum a képekért (összesen 12 db képről van szó) 39. 600 Ft digitalizálási díjat kért, s ezen az összegen felül még 61. 595 Ft engedélyezési (!) díjat is felszámoltak, úgy, hogy azon belül a borítóképért a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai 3300 Ft szkennelési díjat, valamint plusz közlési díjat, 10 000 Ft+ÁFA is felszámoltak, s az összes, imént említett összeget azonnal megkapták, annál is inkább, mert a közlési engedélyt, valamint a képek digitalizálását az általuk kért összegnek számlájukra történő beérkezésétől tették függővé.

Halkan jegyzem meg, hogy a Magyar Tudományos Akadémiától – ahol a képek és egyéb dokumentumok közlését egyébként semmilyen módon nem akadályozták, nekik küldött e-mailjeimre általában már aznap válaszoltak, könyvem megjelenését nem akadályozták – 11 db képért mindössze 762 Ft-os egységáron juthattunk hozzá, így összesen 8380 Ft-ot fizettünk! Na, akkor tegyük fel a kérdést: minek nevezik azt, amit a Petőfi Irodalmi Múzeum művel?   

Bizony, bizony, ott van a nyelvünk hegyén, csak nem merjük kimondani, de én kimondom: ez nem más, mint a nemzeti kulturális vagyon anyagi haszonszerzésre történő, a tudományos kutatást nagyon nem támogató felhasználása.

Amikor második, Csinszka összes versét tartalmazó kötetemen dolgoztam, újra a Petőfi Irodalmi Múzeumba kellett mennem kutatni, mert (akkori) katalógusuk szerint ismeretlen Csinszka-festményeket és verseket is őriznek.

A Petőfi Irodalmi Múzeum irányomban tanúsított hozzáállása második könyvem készítése, s az azzal együtt járó kutatásaim során is ugyancsak gyomorforgatónak bizonyult.

Abban az időben vidékről jártam be a városba kutatni.

Jól tudom, hogy amennyiben kutatni szeretnék, előzetesen dokumentum-előkészítést kell kérnem, bár úgy gondolom, egy múzeumnak kötelessége a kutató számára előkeresni a közkincset képező dokumentumokat, még akkor is, ha én a megtekintési szándékot nem jeleztem fél évvel előre. Nem akarnak dolgozni – mindössze ez a nyitja annak, hogy követelik az előzetes bejelentkezést.

Mielőtt az általam látni kívánt dokumentumok megtekintésének céljából elindultam volna vidékről a Petőfi Irodalmi Múzeumba, a Művészeti Tár egyik munkatársnőjével (aki a szemembe már előző kutatásom során is teljesen jó szándékúnak mutatta magát, azonban ez az álarc arcocskájáról igen hamar lehullt) előzetesen egyeztettem e-mailben: megérdeklődtem, a Petőfi Irodalmi Múzeumban hogyan működik ez, kell-e az osztályvezetőktől engedélyt kérni a megtekintéshez, külön dokumentum-előkészítést kérni stb. Ez a hölgy nekem minden kérdésemre azt a választ adta, hogy nyugodtan menjek be az intézménybe, mondjam azt, hogy kutatni mentem, s már meg is tekinthetem a dokumentumokat.

Én ezt az egyeztetést követően vidékről el is indultam a Petőfi Irodalmi Múzeumba.

Ez a náluk tett látogatásom sem múlt el csalódások nélkül.

Mivel január elején érkeztem hozzájuk, s ők akkor még téli szüneteztek, a biztonsági őrökkel kellett telefonáltatnom a munkatársaknak, hogy valaki engedjen már be engem az épületbe kutatni.

Először a Művészeti Tárnak ezzel a munkatársnőjével – aki előzetes megbeszélésünk alkalmával azt mondta, bármikor bemehetek kutatni az intézménybe – szerettem volna beszélni az ismeretlen Csinszka-festmények ügyében, azonban a hölgy jól megváratott engem, kb. másfél óra múlva érkezett meg. Ezt követően pedig, mikor az ismeretlen Csinszka-festmények után érdeklődtem, hebegve-habogva letagadta azok létezését: azt mondta, az a tétel valahogy benne maradt a katalógusban, de valójában soha nem is létezett, vagy, ha létezett is, már nincs a birtokukban. Nem tudom, valahogy olyan gyanús ez… Valahogy azóta is az az érzésem, hogy valamiért nekem, Raffay Andreának nem akarták megmutatni az említett műalkotásokat. Mivel ott helyben láttam, hogy a Művészeti Tár nekem nem fogja rendelkezésemre bocsátani a Petőfi Irodalmi Múzeum katalógusában akkor (mert azóta érdekes módon  törölték a katalógusból ezt a tételt) feltüntetett, az általam megtekinteni kívánt festményeket, megemlítettem, hogy akkor ebben az esetben megtekinteném azokat a dokumentumokat, melyeket a Kézirattár katalógusában találtam. Na, ekkor tört ki a botrány, ugyanis a Művészeti Tár munkatársnője hisztérikusan, habzó szájjal kikelt magából, hogy én hogy képzelem, hogy mindennemű előzetes megbeszélés nélkül dokumentumokat akarok megtekinteni a Kézirattárban?? Én erre azonnal megemlítettem, hogy épp ő vele beszéltem meg korábban, hogy mint kutató, aznap bemehetek hozzájuk megtekinteni a dokumentumokat, amiket szeretnék látni. Pontosan ezért utaztam fel aznap vidékről a Petőfi Irodalmi Múzeumba. A kezemben fogtam a kis cetliket, melyekre felírtam, mely dokumentumokra lenne szükségem, s ezt a Művészeti Tár munkatársnője is meglátta, aki, mint egy őrmester, vagy mint egy bármilyen tekintetben fölöttem álló személy, már nyújtogatta a kezét, hogy a cetliket kitépje a kezemből, hogy mik azok a dokumentumok, melyeket én meg akarok tekinteni. Én nem adtam neki oda őket, megmondtam, hogy az az én dolgom, miket írtam fel azokra a papírokra, szeretném megtekinteni a dokumentumokat, kérem, mondja meg, kinek kell szólnom ebben az ügyben. Erre trágár szavak kíséretében az említett hölgy elkezdett telefonálgatni a Kézirattár osztályvezetőjének, aki – a hölgy válaszából kikövetkeztetve – így reagált minderre: itt van egy kutató? Hát, nem tudom, én úgy tudtam, egy tudományos intézményben, egy múzeumban vagyunk, ezért pedig nem értem, miért olyan meglepő, hogy egy kutató „bukkant fel” ebben az épületben… Az osztályvezetőnek könyörögni kellett, mire megengedte, hogy a dokumentumok FELÉT (!) – mert csupán annyit voltak hajlandóak a raktárból felhozni nekem, mintha ez egy olyan nagy vesződség lenne, miközben rajtam kívül gyakorlatilag senki nem kutatott azokban az órákban –  megtekinthessem aznap (ekkor már kb. 3 órája voltam az épületben, de még mindig nem tudtam egyetlen dokumentumhoz sem hozzájutni…), ez azt jelentette, hogy amennyiben meg akartam tekinteni az általam felírt dokumentumok másik felét is, egy újabb napot kellett arra szánnom, hogy vidékről bemehessek kutatni a Petőfi Irodalmi Múzeumba, annak ellenére, hogy én direkt azért egyeztettem előzetesen a Művészeti Tár munkatársnőjével, hogy, ha van rá mód, egy napon meg tudjam tekinteni az összes dokumentumot, amire kutatásaimhoz szükségem van, mert a többi napot azon a héten a könyvírásnak akartam szentelni. A stílus pedig, ahogy velem beszéltek, külön megalázó és bántó lett volna bárki számára.

Második Csinszka-kötetemnek tudományos színvonalát, valamint annak megjelenését a Petőfi Irodalmi Múzeum a későbbiek során is elszántan igyekezett meggátolni, ugyanúgy, mint azt nem sokkal korábban első Csinszka-kötetemmel kapcsolatban tette.

Mikor oda jutottam, hogy a Csinszka összes versét tartalmazó kötetemben a Petőfi Irodalmi Múzeumban lévő anyagra megkérhettem a közlési engedélyt, ismét elutasító választ kaptam a Petőfi Irodalmi Múzeumtól.

Prőhle Gergely főigazgató úr – aki a neki írt, közlési engedélyt kérő levelemet követően szóba sem állt velem – nevében a Kézirattár osztályvezetőjétől kaptam valamikor nagy nehezen választ, melyben a Petőfi Irodalmi Múzeum és annak főigazgatója értésemre adta, hogy a Csinszka verseit tartalmazó füzetet semmiképpen nem közölhetem teljes egészében a Csinszka összes versét közölni kívánó kötetemben. Még jó, hogy az MTA Kézirattárában a Petőfi Irodalmi Múzeumban található Csinszka-versek közül többnek őrzik másik, szintén Csinszka keze által megírt változatát, így azokat – mivel az MTA Kézirattára és igazgatósága (ahogyan a többi tudományos intézmény sem, melyekből második kötetem anyaga származik) nem gátolta a kéziratok közlését, s ezzel a kötet megjelenését – a Petőfi Irodalmi Múzeumban található füzet egyes oldalai helyett közölni tudtam, így az MTA Kézirattár osztályvezetőjének, Babus Antal osztályvezető úrnak köszönhetően könyvem valóban tartalmazhatta Csinszka összes versét.

Bár a közlési engedély részleges megtagadásával a Petőfi Irodalmi Múzeum munkámat, és könyvem megjelenését ismét gátolni próbálta, a más, magyarországi tudományos intézményekhez képest is pofátlanul magas közlési és egyéb díjakat ugyanúgy elkérte.

Jelenleg harmadik kötetemen – melynek témáját most még nem szeretném elárulni, s melynek oldalain ismét különleges kéziratokat tekinthet majd meg az Olvasó – dolgozom, mely olyannyira előrehaladott állapotban van, hogy a napokban ismét a közlési engedélyek ügyében kerestem fel több tudományos intézményt.

Minden intézményben minden gond nélkül, gördülékenyen ment minden, a közlési engedélyeket rövid időn belül az összes intézményből mindenhonnan megkaptam, egyedül – na, ki találja ki, honnan nem? – a Petőfi Irodalmi Múzeumtól nem kaptam meg a közlési hozzájárulást.

Következő kötetemben – melyről egyébként hamarosan írni fogok egy külön bejegyzésben – a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárából egy négy sorból álló kis verstöredéket, egy rövidebb versecskét, valamint a Művészeti Tárból egy rajzot (tehát összességében nem több száz oldalt) szerettem volna közölni.

A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójának megbízásából ismét a Kézirattár vezetője keresett fel engem válaszlevélben, melyben tolmácsolta nekem a főigazgató úr szavait: arra hivatkozva, hogy mivel a második kötetemben közölt, a Petőfi Irodalmi Múzeumból kapott másolatok engedélyezési, digitalizálási stb. díja még nem érkezett meg számlájukra, addig, amíg ez a mindennel együtt 85. 390 HUF-ra rúgó összeg, valamint a jelenleg, harmadik kötetemhez kért másolatok díjai nem érkeznek meg a Petőfi Irodalmi Múzeum számlájára, „nem áll módukban” hozzájárulni az általam harmadik kötetemben közölni szándékozott három tétel közléséhez.

Ám ezzel a válasszal több probléma van.

Először is én megint csak azt érzem ebből a válaszból, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum ismét mindent megpróbál bevetni annak érdekében, hogy következő kötetem ne jelenhessen meg, vagy amennyiben meg is jelenik, csonkán, hiányosan jelenjen meg, s ezzel együtt tudományos színvonala a lehető legalacsonyabb legyen. Röviden: ismét kimondottan rosszindulatú, nem kimondottan keresztény hozzáállás rajzolódik ki számomra a Petőfi Irodalmi Múzeum részéről.

Tulajdonképpen arról van itt szó, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum megint akadályozza a munkámat, szakmailag ellehetetlenít engem, miközben kőkeményen meg is zsarol: ha nem érkezik meg hozzájuk maradéktalanul az általuk megszabott összeg, ami előző kötetem anyagával kapcsolatos, addig nem engedélyezik a két néhány soros versnek, továbbá a pici rajznak a közlését harmadik kötetemben sem. Véleményem szerint ez gyomorforgató. Nem tudom (vagyis sajnos tudom), miért nem lehetett azt írni, hogy igen, van itt egy tartozás, ezt szeretnénk a kiadójától megkapni, de azt a három tételt, mely a következő könyv megjelenését érinti, önnek, a szerzőnek engedjük közölni. De a Petőfi Irodalmi Múzeum és főigazgatója nem ezt írta. Nem. Ugyanis itt könyörtelen rosszindulatról, szakmai féltékenységről, a nemzeti közkincsnek anyagi javak megszerzésére történő felhasználásáról, s nem utolsósorban gátlástalan és emberileg, morálisan elfogadhatatlan zsarolásról van szó, s ami talán a leggyalázatosabb: mindezek fényében semmiképpen nem keresztényi viselkedésről.

Arról nem beszélve, hogy van itt ezt az ügyet illetően egy másik szempont is: én az említett három alkotást (a verstöredéket, verset és a rajzot) lefotóztam a Kézirattárban, méghozzá úgy, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum 1500 Ft-os fotójegyét aznap MEGVÁSÁROLTAM. A fotójegyet tehát – mely nem olyan nagy összeg ugyan, melyre a Petőfi Irodalmi Múzeum vágyik, de akkor is 1500 Ft, s nekem, aki az írásból vagyok kénytelen megélni vagy éhen halni, igenis nagy összeg – kifizettem, tehát ennek a három anyagnak a közlését sem emberileg, sem semmilyen szempontból nem szabadna Prőhle Gergelynek és munkatársainak egy nagyobb összeg kifizetéséhez kötnie, továbbá a 2X4500 Ft-ot, melyet el akarnak kérni a három dokumentum közléséért sem korrekt elkérniük, mert én azt az 1500 Ft-os fotójegyet – mint említettem – KIFIZETTEM. Mi ez, ha nem a tudományos kutatás szabadságának durva megsértése?

Ismét hangsúlyozom továbbá, hogy amit a Petőfi Irodalmi Múzeum közlési, digitalizálási stb. díjként tételenként felszámol, az az összeg magyarországi viszonylatban is vérlázítóan magas. Ezt a díjszabást ők maguk alkották meg saját maguk számára, mert kaszálni szeretnének a nemzeti közkincs – melyre mancsukat rátették, s melyet kizárólag saját maguk számára tartanak fenn, s úgy csinálnak, mintha egy kutató, aki meg meri nézni ezeket a dokumentumokat, az kiolvasná azokból a betűt, holott betűt tudtommal nem lehet kiolvasni – felhasználásával.

Következő kötetem tehát a következőképpen fog megjelenni: az egy verstöredék, az egy rövidebb vers, továbbá a rajz helyén, melyeket a Petőfi Irodalmi Múzeum nem bocsátott rendelkezésre (ahelyett embertelen módon megzsarolt), három üres oldal lesz, ahová oda lesz írva, hogy ezek itt szerepeltek volna, azonban Prőhle Gergely és a Petőfi Irodalmi Múzeum azokat a kötetben nem engedte közölni. Nem az én szégyenem, hanem az övék! Hogy a nemzeti kincseket gusztustalan módon a maguk presztízsének és anyagi haszonszerzésének növelésére, erőfölényük bemutatására, a másik szakmai ellehetetlenítésének tükrében használják fel.

„Amíg ez a tartozás fennáll, és a mostani közlésnek a honlapunkon található díjtáblázatunk szerinti ellenértéke (2 x 4500 Ft) nem érkezik meg a számlánkra, addig nem áll módunkban a folyó év március 14-én kelt elektronikus levelében kért műtárgyakról készített felvételek közléséhez hozzájárulni.” – üzeni Prőhle Gergely a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, a Kézirattár osztályvezetőjének tolmácsolásában.

Nekem pedig nem áll módomban innentől kezdve a Petőfi Irodalmi Múzeumnak válaszolni, s úgy vélem, a két kis versnek, és az egy kis rajznak – melyek összességében a kötet megjelenését egyébként sem befolyásolják, bár úgy gondoltam, a tudományos minőséget mindenképpen emelték volna, s a magyaroknak joguk lett volna látni őket, mivel állítólag ezek közkincsek – a közlési engedélyéért való könyörgéstől – már csak a Petőfi Irodalmi Múzeum gyomorforgató módszereinek tekintetében is – eltekinthetünk.

A Petőfi Irodalmi Múzeum kisebb pénzű, kevésbé ismert kiadókat, és szintén kisebb pénzű, kevésbé ismert – nem a Libri, Líra által futtatott – szerzőket ellehetetlenít.

Én, Raffay Andrea már eleve egyébként is a kezdetektől fogva kegyetlen módon piszkálom a csőrüket.

Én a Két Hollós Kiadóval 2017 nyarán kiadtam Csinszka összes versét, az eredeti kéziratok másolataival együtt. Én abban a kötetben, blogomon és előadásaiom is leírtam/elmondtam, hogy Csinszka nem csupán egy múzsa volt, hanem önállóan alkotó ember. Az általunk kiadott kötet megjelenése után a Jaffa kiadó a Petőfi Irodalmi Múzeummal karöltve kiadott egy Csinszka-verseskötetet, melyről különböző blogokon, internetes oldalakon az olvasható, hogy ez egy milyen hihetetlen jelentőségű könyv, mert ebből végre kiderül, hogy „Csinszka nem csak múzsa volt, hanem alkotó ember”… Mintha ez a Jaffa kiadó gondozásában  megjelent kötetből derült volna ki... Miután én, Raffay Andrea több részletes elemző tanulmányban már jóval korábban megírtam ezt. Az én szavaim, az én gondolatom olvasható – egy másik kiadványhoz kapcsolódóan. Engem és munkásságomat meg sem említve.

Mindezek után azt a következtetést vagyok kénytelen levonni, hogy nagyon úgy tűnik számomra, hogy a szakmai féltékenységnek, és a szellemi jellegű lopásnak nincs határa.

Húsvét közeledtével, a fönti gondolatokkal szeretnék áldott, kegyelemben teljes ünnepet kívánni minden evangélikus, római katolikus, református, unitárius, valamint minden keresztény embernek, aki hiszi a feltámadást, s hisz abban, hogy mindaz, amit ezen a földön, evilági életünk során teszünk, soha nem lesz elfelejtve Isten előtt, aki mindent lát, mindent tud, s egyszer mindenki megítéltetik. Ítél a jóisten egyszer mindannyiunk felett, s úgy kellene élnünk, úgy kellene a másik emberrel viselkednünk, hogy ezt szem előtt tartjuk – mert ennek megfelelően lesz, akinek az örök feltámadás, de olyan is lesz, akinek az örök kárhozat jut majd egykoron, túl az élet hajnalán.   

Raffay Andrea,

Budapest, 2018. Kikelet havának 22. napján.”