Vallomás…

A diaszpóra- (az akkori Izraelen kívüli) zsidóság Benjámin-törzséből származó Saul a Krisztus utáni első évtizedben született, s az akkori átlag-életkornak legalább a kétszeres hosszúságú idejét élte meg. Kr. u. 64-ben, a Néró császár által megparancsolt keresztényüldözés idején fogták el, s 67-ben kivégezték. Mivel édesapja római polgár volt, Saul a keresztségben a latin Paulus nevet is megkapta: e néven lesz majd a kereszténység egyik legnagyobb alakja, mint Szent Pál apostol. Fiatalabb korában a zsidóság egyik legszigorúbb irányzatához, a farizeusokhoz csatlakozott, ami akkoriban azt jelentette, hogy maga Saul is (a felebaráti szeretetet nem alkalmazva) irtotta a Jézus nevével fémjelzett zsidó szektát, a keresztényeket/kereszténységet. Jézus Úr azonban „csodásan működik”: egyszer, valószínűleg Kr. u. 34-ben, amikor Saul útnak indult, hogy lehetőleg kiirtsa a Damaszkusz városában mozgolódó „törvénysértő” keresztényeket: látomást látott. Megjelent előtte Jézus, szólt Saulhoz s elvette szeme világát. Úgy látszik, hogy egy-egy látomás világtörténelmet formáló erőt adhat, ugyanis Saul kereszténnyé vált, mivel belátta, hogy ezeknek van igazuk, akik mindenfélét beszélnek a szeretetről, sőt, azt állítják, hogy az ellenséget is szeretni kell. Igen, Saul e látomáskor és utána, a megkeresztelésekor (amikor vissza nyerte látását) fölismerte Jézus világtörténelmi szerepének egyik legfontosabb elemét: azt, hogy az akkori kegyetlen, durva, az ellenfelet-ellenséget azonnal megölni akaró világban (vajon napjainkban nem ilyen a világ???) kizárólag a Jézusi szeretet, szelídség és jóság hozhat új, az emberek közötti testvériséget megvalósítani tudó életet. Ezek után Saul elindult, hogy kereszténnyé tegye a földkerekséget. Életrajzaiból megtudható, hogy bejárta az akkori egész művelt világot: Kisázsiát, Rómát, Hellaszt, talán még Nyugat-Európába is eljutott. Az egyik zsinaton azt a feladatot kapta, hogy ő legyen a nem-zsidók térítője. Ennek megfelelően a pogányok által lakott sok helyre elment; több helyen megvádolták, lecsukták, kalandornak és a helyi törvények megsértőjének nevezték. Pál apostol világtörténelmi szerepe abban áll, hogy egy kicsiny zsidó vallási szektából létrehozta (persze társaival együtt, ezek nélkül nem megy) az egész földkerekségen létező kereszténységet.

Mindez azt mutatja, hogy Pál apostol, hosszú élete alatt tömérdek tapasztalatot szerzett, s ezekről a különböző keresztény csoportok számára írt leveleiben számolt be.

            Szent Pál a Korinthus-beliekhez írt első levele 13. részében ezeket írta:

„Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom. És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok. És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból. A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik. De legyen bár prófétálás: el fog töröltetni; legyen nyelveken szólás: meg fog szűnni; legyen ismeret: el fog töröltetni. Mert töredékes az ismeretünk, és töredékes a prófétálásunk. Amikor pedig eljön a tökéletes, eltöröltetik a töredékes. Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten. Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.” (A  Magyar Bibliatársulat újfordítású 2014-es Bibliájából.)

            Az ember, ha elég hosszú időt él, s van benne belátás, s visszagondol az életére, bizony be kell lássa, hogy élete során sokszor nem türelmes, hanem kérkedő és fölfuvalkodott; hogy sokszor bántóan viselkedik, mivel haragra gerjed és mindent fölró a másik rovására. Az ember csak abban az esetben szerethet tiszta szívvel és tiszta erkölccsel, ha „Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.” Ebben az esetben a szeretet valóban nem múlik el soha – de ehhez meg kell tudni felelni e négy követelménynek. A tiszta és igaz szeretethez az Isten-hit és a szebb jövőben bízó remény is kell, s amíg eddig el nem jutunk, a saját és társunk közös életét is csak „tükör által homályosan”, azaz nem a teljes valóságában láthatjuk.

            S még egy gondolat Szent Pál fönti mondatai kapcsán.

            Biztosan, elbizakodottság nélkül tudom, hogy a szeretet nem életkor-függő. Húsz évesen talán föllángolóbb, 70 évesen talán lassúbb a lángja; de ha a földi ember úgy érzi, s Szent Pál kritériumai szerint tudja, hogy megtalálta végre az IGAZIT, s ráadásul fölfogja, amiket Szent Pál apostol mondott a szeretetről: be kell lássa, hogy igaza van a krisztusi kereszténység nagy szentjének: a hit, remény és szeretet közül valóban legnagyobb a szeretet.

            Mit jelent ez a mindennapokban, a „gonosz világ” körülményei között? Mindenekelőtt a másik, a szerelemmel szeretett társ megvédését a sok rossz szándék ellenében, a szó és a tettek erejével. Jelenti a Család közösségének biztosítását, szeretetét és megvédését a szétromboló szándékok ellenében. S végül annak kijelentését, hogy egy család férfi tagja azt mondja, hogy nem tűröm azt, hogy a feleségemnek ne adják meg a tiszteletet, nem tűröm azt, hogy gyalázzák és lejárassák.

Raffay Ernő,

Budapest, Húsvét Hétfőjén. 2018. április 2.